Tegnap egy jó ideig veszekedtem egyik barátnőmmel. Felnőtté válás, meg érettebb gondolkodás volt a fő téma, meg persze az örök menekülés a nehézségek elől. Hátha a megszokott környezetből kiszakadva hamarabb megy a felnőtté válás. Amit én egy óriási baromságnak tartok.
Mért kell siettetni, azt, ami majd úgyis megtörténik, amikor kell? Mért akar mindenki felnőni, és mért hallgatom én annyi ismerősömtől, hogy neked könnyű, te már felnőttél. De komolyan. Mitől válik ez könnyűvé? Tudom, nem szólnak bele szülők, lehet járni a saját utadat stb… De ezt addig is megteheted, amíg gyerek vagy, vagy ha nem, akkor meg utána se fogod tudni. Az a szülő, aki mindig mindenbe beleszól, az az után is belefog, hogy felnőttél. Az, amelyik meg akkor se szól bele, utána se fogja, érdekli, mit csinálsz az életeddel. A szülők nem változnak, attól, hogy te felnősz. Sőt. A környezeted se változik, és az se veszi észre akár, hogy felnőttél. Egyedül te változol. A döntéseid, és a súlyuk változik. Felelősség szakad a nyakadba, és több a probléma. Persze, szabadság is a nyakadba szakad, de az is csak akkor, hogyha van pénzed elköltözni szülőktől, és fenntartani magadat. Illetve az is egy megoldás, hogyha szülő fizeti a lakást. Csak nem mindenki ilyen szerencsés.
Annyira örülnék neki, hogyha újra csak suliba kellene járnom, és amiatt idegeskedni, hogy húzogatják a hajamat fiúk, meg rossz jegyet kaptam. Tudom. Ugyan úgy beszélek, mint azok, akiknek a mondatai hallatán én is csak fogtam a fejem.
Most arról kellett döntenem, hogy levágják mindkét lábamat térd alatt, és azt kell alaposan megfontolnom addig is, hogy halaszthatom-e a műtétet a vizsgáim után, vagy meg kell oldanom vizsgáimat hamarabb, esetleg újra kellene járnom az évet, hogy minden úgy legyen, meg, ahogy neki kellene.
Közben szervezem a következő évemet, ami alatt két évet fogok megcsinálni, mert egyszerűen nincs időm. Persze novemberben, alig egy hónappal kórházból hazajövetel után összeköltözök párommal. Megpróbálunk anyu közelében maradni, hogy át tudjon ugrani akár egy tál meleg kajával, vagy bármivel bármikor, ha szükség van rá. Így nem költözünk messze. Az, hogy hova tudunk menni, az kérdéses, mert nem tudom, hogy milyen szükségleteim lesznek. Értem én ezt arra, hogy most például egy lépcsős ház elképzelhetetlen lenne, mert tolókocsival tudok csak közlekedni.
Utána ott a másik nagy kérdés. Hogy fogok tudni én ellátni egy háztartást, hogy tudunk majd egy fizetésből megélni, és ha anyu tud is havonta adni pénzt, mennyit, és hogy tudunk félretenni, és vajon meddig tart majd, mire kikerülünk az albérletek világából. Ami mint tudjuk, nyeli a pénz, de legalább annyira, mint kacsa a nokedlit… De persze szeretnénk gyerekeket is. És hogyha ez a közeljövőben már összejönne, tudnánk örülni neki. Ami miatt persze megint csak aggódok, és tervezgetek, hogy milyen problémákat kell akkor hirtelenjébe megoldani.
Persze emellett én nagy valószínűség szerint nyelvet fogok tanítani, mert mást nem tudok. Vagy ha találok valami adminisztratív melót, ahova egyszerűen eljutok vagy ilyesmi, akkor azt is tudom csinálni. De sürgősen érettségizni kellene, aztán meg egyetemre menni, és valamikor évek múlva eljutni odáig, hogy diploma, és praktizálás, és normális pénzkeresés.
Őszintén? Nem erőltetném a költözést, hiszen látom, hogy nehéz lesz ez így… De egyszerűen nincs más választásom. Akarok menni, és talpra állni. Felnőttem, és ennek meg vannak a következményei. Egy a baj. Az idő nem tud olyan gyorsan elmúlni, mint amilyen gyorsan én felnőttem. Itt állok, és már diplomának kellene a kezemben lennie. Ehelyett még 3 évem van gimiből. Nem jó ez így. De, csak lesz valahogy. Majd megoldjuk, tervezünk, aztán kivitelezünk. Mást úgysem tudok tenni. De mi meg úgyis megcsináljuk. Közösen. Úgy könnyebb.
