Siránkoznak. A betegek siránkoznak, kiakadnak, és bőgnek. Mást hibáztatnak, és ha nem tudnak kit, akkor addig keresnek, míg nem találnak valakit, akire ráfoghatják, hogy tönkretették őket. Sírnak, hogy folyton fekszenek, de amikor felültetik őket, akkor meg az a baj, hogy elfelejtenek visszajönni, lefektetni. Mert, hogy csöngetni a nővérnek, ha baj van, az ugye elképzelhetetlen. Szóval keseregnek, és magukba roskadnak. Félnek mindentől, és jajgatnak minden mozdításnál.
Én nem vagyok ilyen. Én bírom, és nem akadok ki. De ha megteszem. Az se tart sokáig, mert akkor túlzottan hatalmába kerítene az önsajnálat. Az meg se nem hasznos, se nem jó, de még csak pillanatnyi örömet se okoz. Szánakozókat vonz magához, jobb esetben olyanokat, akik felismerik, hogy ez felesleges, és seggbe rúgják az illetőt.
Persze tudom, sokat vagyok kórházba, és ferdén látom a dolgokat, mert keveset vagyok kint az emberek között. De vajon nincs meg minden itt bent a négy fal között is, mint ami kint? Nem ugyan úgy működik a rendszer? Mert annyiban nem lehet más. Itt is vannak fiatalok, idősek, férfiak, nők. Itt is lehet ismerkedni, itt is lehet bármit csinálni, amit kint, csak meg kell találni a módját, idejét, és helyét. Annyi, hogy itt csak olyan van, aki elrontott valamit. Rossz döntést hozott, és sérülést okozott magának. Szándékosan, vagy sem, lelkileg, vagy fizikailag, de mindenki saját magát bántotta. Csak a körülmények változnak.
Nem akarok kiborulni, és nem akarok olyan lenni, mint amilyen ma délután voltam. Sajnálom, hogyha megbántottam valakit. Nem szeretem, amikor ilyen van, és nem is fogom hagyni, hogy legyen. Amúgy is, mostanában egyre kevesebbszer vagyok hisztis, és nyűgös a kórház miatt, vagy amiatt, hogy mit mond az orvosok, mit csinálnak a szobatársak, vagy hasonlók. Kemény voltam, és az is maradok. Mindegy mennyi minden fog érni még az életben. Nem fogok megtörni, és mindent végig csinálok. Elejétől a végéig. Segítséggel, vagy anélkül. Épp ahogy jön, és ahogy megoldható. De akkor is megcsinálom. Hiszek magamban, az erőmben, a képességeimben, és a jövőmben.
A jövőmben, amit most együtt tervezek mással, és ami épp ezért jó is. Jó dolog, hogyha olyannak a segítségére, jelenlétére tudok számítani a jövőben, akit szeretek, és akinek örülök is. Remélem, talpra fogok tudni állni elég gyorsan, mind lelkileg, mind szó szerint értve. Meg tudok felelni az elvárásaimnak, és el tudom fogadni mások segítségét is.
Szóval megnyugodtam, és újra jól vagyok. Hogy mit sikerült közben lezárnom magamban, és meddig tart ez az állapot? Nem tudom. Nem tudhatom. De ez is csak egy állapot. John P. Foppe a példa, a személyisége, az élete, a hozzáállása, mindaz, ami ő sok olyan helyzetet bemutat, ami mellett a saját életünk nem is olyan szörnyű. Vagy érezhetjük akár szörnyűnek is, de el kell fogadnunk, hogy minden pillanatban csak egy adott állapot igaz ránk. Ami a következő percben akár már messzeségben úszó bárányfelhőként nézhet vissza ránk. Lényeg a hozzáállás, és a cél, hogy a saját életét mindenki képes legyen irányítani, és végigjárni a saját útját. Hiszen máséhoz nekünk mi közünk van?
