Rosszul vagyok. Ha meleg van, és nyitva van az ablak, megfulladok, annyit köhögök, és forr az agyam, a melegtől. Ha ventillátort kapcsolok, szétszakad a fejem is meg a lábam is. Jah, és kicsivel kevesebbet, de köhögök. Ha nem megy a ventilátor, be van csukva az ablakom, meg minden, akkor nem köhögök. Viszont a lábam miatt nem tudok aludni, a fejemen meg csak vizes borogatással.
Tegnap elájultam. Az előtte lévő napokban szintén. Aludni viszont aludtam. Addig ameddig tudtam, ami hol 6, hol 12 órát jelentett. Aludtam, és álmodtam is, és nem rosszat. Igaz jóra sem emlékszem, de ez haladás. Nagyon pozitív haladás. Hétvégén még nyugisabban, és még többet fogok aludni. Legalábbis a hely, meg a személyzet megkívánja majd. Persze csak megérzés.
Érdekelne valami. Ami persze csak most jutott eszembe, amit az egész-napos-sorozat-dvd-be-menekülés miatti agyi kimaradás eredményezett, meg persze a döbbenet, amit magamnak okoztam azzal, hogy azon kaptam magam, már megint blogot írok. Én örülök neki, mert írok, és végre egyszer úgy tűnik, nem csak két hétig tart a fellángolás, és végre tényleg ki tudom írni magamból a dolgokat, aztán megnyugodni. Vagy nem, de valaki meg elolvassa, aki utána megnyugtat.
Jövő héten megyünk az ortopéd dokihoz, vagy tudom is én kihez, aki elkészíti azt a szerkezetet, járógépet. (még nem tudom mi is a szakszerű neve, és megfogadtam, hogy amíg nem hordom, gúnynevet se kap.) Szerdán. Nem tudom, mire számítsak. Ez ugye a bal lábamat érinti. Állítólag hasonló a gipszhez, és méretet kell hozzá venni (bár valószínűleg majdnem minden ilyen segédeszközhöz külön méret kell minden betegtől) illetve majd többször kell próbálni. Így nem tudom. Mindenesetre szerdán kezdődik az is.
Most jönne egy „ne haragudjatok”. Senki ne haragudjon. Remélem nem bántottam meg senkit, és nem haragszik senki. Senki, aki lényeges. Hiszen nem ők zavarnak, csak a háborodottak, akik annyira gyors felfogásúak, hogy egy hónappal később esett le nekik, hogy volt egy két hét amikor „egyedülálló” voltam iwiwen. Bámulatos, hogy 15 perc beszélgetés, és általam produkált fulladás után, eljutnak végül odáig, hogy „zavarok?” Ugyan nem drágám, nem azért kértelek meg 3szor, hogy hagyj, tegyem le, miután aranyosan céloztam rá vagy 10szer. Így felidegesítem magam, mert nem tudok figyelni a gondolataimra, dvd-zni, nem megfulladni, és még telefonálni is. Tudja valaki mért rossz, hogyha felidegesítem magam? Mert azokon töltöm ki a dühöm, akik nem érdemlik meg. Szóval. Sajnálom.
Jobb lábam. Nem tudom, mikor megyünk el dokimhoz. A kezelőorvosomhoz. Egyet biztosra tudok. Fel fogja nyitni. Ambulánsan, vagy befektet, altatással vagy máshogy, fogalmam sincs, hogy mi és hogyan lesz. Bár persze a lábammal kapcsolatban, mikor volt bármi is tiszta, érthető, és kiszámítható? De ha tudnám, se lenne sok értelme, mert akkor úgyis csak idegeskednék. Igaz? Na, ugye.
De legyen egy utolsó is, egy lényeges gondolat, és ezáltal normális befejezés. Aggódás. Megőrülök tőle. Ha miattam aggódnak, akkor bár az érthető, logikus, és általában meg is van az alapja, mégse szeretem. Nem szeretem, hogyha problémát jelentek mások számára. Vagy ha aggódnak miattam. Hiszen ha valami történik, akkor úgyis megtörténik. Ha meg meg tudom akadályozni, vagy valaki más segítségével sikerül, akkor meg úgy is felesleges volt az aggódás. Ha meg valakiért én aggódom, az általában persze alaptalan, és csak a rémálmaim szüleménye által kreált tények állják ki a próbát, miszerint van-e értelme aggódnom, vagy felesleges rémképeket üldözök újra és újra. Másnak nincs baja. Szerencsére. Lekopogtam. Babona, hülyeség? Megszoktam és kész. Aggódok azokért, akiket szeretek, hogy bajuk estik, hogy elvesztem őket, vagy ha épp boldogtalannak látom őket. De hiszen ez mindenkiben benne van, csak más-más arányban, és mindenkinek más személy(ek) felé irányul. Nincs igazam?
