Vannak azok a betegek, akik balesetet szenvedtek, és a sokkhatás helyett, a testük telepumpálja a szervezetet adneralinnal. Jól vannak, nincs fájdalmuk, és alig látszik valami. Aztán vizsgálat alatt mozdulatlanul kell feküdniük, megnyugszik a szervezetük, és kiderül, hogy tulajdonképpen menthetetlenek. Valami hasonló történt velem is.
Ma bent volt Peti. Aminek örültem, és megnyugodtam. Szinte az egész délelőttöm azzal telt, hogy nem hagyott felkelni, pihenjek, pihenjek, pihenjek. Ez rendben is volt, addig, amíg el nem ment, és fel nem keltem. Kiborult a bili. Elegem van. Hisztis vagyok, és elviselhetetlen. Legalábbis magam számára mindenképpen. Volt egy kis időm megnyugodni, és kijött a néhány napi/heti stressz. Persze bőgni még mindig nem tudok. Pedig már kellene.
Elegem van. Nincs kedvem enni, vagy ha van, akkor persze nincs az, amit enni akarok, de mire meg tudnám fogalmazni, mit is szeretnék, már el is múlik. Olyan vagyok, mint egy terhes kismama, csak gyerek nélkül. Unom, hogy miután kiakadnak, hogy már nincs más választás, csak az amputáció, még megjegyzik, hogy mért nem mosolygok. Vagy mi a baj, mert mostanában, olyan rosszkedvű vagyok. Csak azért mert nem beszélgetek mindenkivel, és inkább laptop-ozok, attól miért vagyok rögtön rosszkedvű? Persze miután kitárgyaltuk a mosolygási szokásaimat, és azok mennyiségének kérdését, midig oda lyukadunk ki, hogy tudom-e már, milyen szerkezetet fogok kapni. Ember, egy hete sincs, hogy belementem a műtétbe. De nekem már pontosan kellene tudnom az időpontot, az egésznek a menetét, jah, és persze ígérjem meg, hogy visszajövök megmutatni. Hát hogyne. Majd jövök mutogatni magam. Mint az állatkertben…
Egyszerűen elegem van. Meguntam az egészet, és nincs kedvem senki bajához, bájcsevejéhez, vagy bármi egyébhez. Hagyjon békén egy kicsit mindenki, és ne kérdezgessen. Hagyja, hogy normálisan végig tudjam csinálni. Hogy kiélvezzem a hátralévő egy hónapot, és hogy közben felkészüljek, vagy valamilyen szinten búcsút is intsek a lábfejeimnek és folytatásának, és az önálló járásnak.
