Ma volt bent két lelki segítő. Két fiatalabb srác volt. Bár kérdés, ki mit nevez ugye fitalanak. Általában egy 60 körüli nő jön, hozzá képest fiatalok voltak. De igazából nem is ez a lényeg. Gyakorlaton vannak, ez az első hetünk, lesz még egy. Mondanom se kell, senki nem akar beszélgetni velük. Hiszen még a végén utána megkönnyebbülne, és gyorsabban fel is épülne. Én beszélgettem velük. Leállt az egyik mellettem, beszélgettem vele. Aranyos volt, megértő, és mosolygott, mondta, hogy mennyire pozitív hogy van bennem akarat. De látszott rajta, hogy velem ő nem tud mit kezdeni. Nem volt bajom. A segítőnek meg egy legalább kicsit kiborult ember kell, aki 5 perc alatt elmeséli neki az életét, és akinek el lehet mondani, mit hogy csináljon máshogy, és legyen pozitívabb. Miután beszélgettem az egyikkel, meglepetésként visszatért a másik is. Kérdése az volt, lenne-e kedvem beszélgetni. Igent, mondtam, hiszen nekik is kell a gyakorlás, és minél több emberrel beszélnek, annál sikeresebbnek érzik a munkájukat a hét végén, nekem meg csak jót tesz, ha beszélek másokkal. Az ilyen segítőkön azt szoktam észrevenni, hogy jólesik nekik, és kicsit megnyugodnak, miután velem beszélgetnek. Főleg, hogyha már tapasztaltabb segítő van. Ő tényleg sokakkal beszél, és mindig azzal köszönt, hogy bár nem örül neki, hogy itt találkozunk megint, de örül neki, hogy tud velem beszélni, mert megnyugtató. Őszintén? Én is örülök, hogyha olyannal akadok össze, aki nem sajnáltatja magát, vagy nem érzi azt, hogy tragédia, ami másokkal történik, csak mert kórházban vannak. John P. Foppe írta könyvében, és ezzel teljes mértékben egyet is értek, hogy ők nem ilyenek. Akinek amputálják a lábait, vagy kezeit, vagy alapból a nélkül születik, ő se nyomorék, ő se rokkant, egyikőjük sem ilyen, csak egy ilyen állapotban vannak. Hogy mit kezdenek ezzel az állapottal, az rajtuk áll. Ha megkeserednek, elhagyják magukat, és már nem látják a jó dolgokat az életükben, akkor a lelkük eltorzult, rokkant, és így a testükkel sem kezdenek semmit, ami miatt utána tovább áll fenn ez az állapot, mint aminek kellene. De ez mindig csak egy állapot marad, amiből bármelyik pillanatban ki lehet lépni, hogyha valaki úgy érzi, úgy akarja, és küzd a céljáért.
Visszatérve a segítőkre. Egyikkőjükről kiderült, hogy pap lesz. Mondhatnám, de nem lepett meg. Valahogy az embereken érezni lehet, hogy kinek mi a hivatása. Persze sokan nem azt választják, így sokaknál meglepődünk, ha kiderül, hogy pszichológus, vagy jogász, vagy ilyesmi. Vagy vannak az én fajtám, a maximalisták, és ezen kívül kíváncsiak, akik így sok mindenbe belekapnak, és mindegyikben el tudnának helyezni. Kétség se fér hozzá, engem a saját korlátaim, meg jövőbeni terveim küldenek arra az útra, amit járok. De szívesen lettem volna történész is akár, bár legszívesebben agysebész. Érdekes terület. Maga a szakma, meg az agy is. Emellett folyamatosan újul is. Mi is fejlődünk, egyre többféleképpen tudjuk tönkretenni az életünket. De nem ide akartam eljutni.
Szóval. Az egyik segítő nagyon megfogott. Beszélgetett, nem csak hallgatott, elmondta, hogy ma értem is imádkozni fog, és ezt köszönöm is neki. Elmondta, hogy mennyire jó érzés, hogy beszélget betegekkel, és utána, amikor végzett a közeli templomban imát mondhat értük. Persze, hiszen egy papnak ez a dolga, hogy imádkozzon, maga miatt, és mindenki más miatt, hogy ilyen legyen. De nagyon jó volt látni, hogy milyen áhítattal, beleéléssel beszélt a munkájáról, ami nem csak a hithez köthető, mert maga a másokon segítés a „fő” elfoglaltsága most, és főként arról beszélt.
Régebben megkérdeztem az egyik nővért, aki az osztályon dolgozik. A.-át. Kíváncsi voltam, mi késztet valakit arra, hogy az egészségügyben dolgozzon. (hozzátenném pszichológusként én is szakmánál leszek, de hát semmi baj, ettől most eltekintünk) Azt mondta, hogy igazából ő maga se tudja, egyszerűen érezte, hogy ő ezt akarja csinálni, neki ezt kell csinálnia, kiskora óta. Így végül ezt a pályát is választotta, és tényleg azok közé tartozik, aki mosolyog, nem goromba, segít, és ha megnyomod a csengőt, nem néz rád mérges tekintettel, hanem szívesen segít.
Ezt nagyon jó látni, hallani. Amikor valaki szívből csinálja, amit csinál. Ez az, amikor valaki megtalálja a saját célját. Vagy ha nem is ez a célja, de ez az, ami segíti hozzá. Nekem nem a hivatásom a cél, persze befolyásolni fogja az életemet. Mint ahogy sok minden más is, de azokat igyekszem gondosan megválasztani. Az én feladatom az egy család megteremtése, egy nyugodt környezet, ahol a gyerekek nevelése éppolyan fontos, mint a szülők kapcsolatának ápolása. A cél egy olyan környezet kialakítása, ahonnan a gyerekek minden információt meg tudnak szerezni, ami nekik, kell. Nem tudom, hogy mit takar ez pontosan. Csak azt érzem, hogy mindent meg kell tennem, hogy annyi könyv, ismeretanyag, és információ vegye körül őket, amiből ők megtalálják a saját életükhöz, saját útjukhoz fontosakat.
