Bámulatos vagyok. A kórházi ágyam mellé szoktam ugye befarolni Achillesszel, egyik oldalt felhajtani a !!párnázott kartámaszait, és úgy átülni az ágyamba, majd elfogadván, hogy most, hogyha felállok, az ágyból is ülök, sajgó hátsóval helyezkedek újra és újra. Tegnap tettem egy kitérőt. Mármint normális elfoglaltságaim világából. Hasra feküdtem, és másfél órán keresztül kibírtam. Úgy gondoltam, nincs szükségem arra, hogy felfekvést kapjak, de a végén úgy döntöttem, hogy erre esélyem sincs, mert ha ülök, és csak ülök, akkor is annyit mozgok, mint más akár tornaórán se. Hogy mért voltam most bámulatos? Kitaláltam, hogy tudok az ágyam helyett a székemben is ülni. Így szokott módon beparkoltam Achillesszel, mikor úgy döntöttem, hogy ez nekem nem elég. Nem tudok mihez hozzádőlni, így meg nincs értelme. Így addig-addig helyezkedtem, míg meg tudtam fordulni. Most szemben vagyok az ággyal, kényelmesen fel tudom rá tenni a lábaimat, én hátradőlni, és kartámaszt meg az alapján le vagy felhajtani, hogy épp szükségét érzem-e, vagy megvagyok ilyen komfortérzetek nélkül is, mint a párnázott kartámasz.
Ma bent volt/van párom. És nagyon jól éreztem magam. Megnyugodtam. Tegnap előtt elkezdtem pánikolni. Amit kicsit tegnap is folytattam. Mit mondhatnék? Én se tudok minden pillanatban mindent pozitívan látni, és hát így esett ez most is. Telefonáltunk, de szegény nem tudott megnyugtatni, hogy mindegy mi van, akkor is itt van mellettem, akkor is ugyanúgy szeret, és mindenben támogat. Minek után én a fejéhez vágtam, hogy az a baj vele, hogy ő se fogadja el a lehetőséget, hogy lehet, egész életemben már tolószékes maradok, vagy, hogy nem lesz mit vágni a lábamból, és a gyulladás, a tüdőmet, szívemet vagy olyan részemet találja meg, ami után nem leszek képes tovább harcolni, és meghalok. Mire ő próbált megnyugtatni, hogy ezekkel mind tisztában van, és tudja, hogy fennállnak, mint lehetőség. De ez továbbra sem nyugtatott meg, hiszen, hogy akar így közösen tervezni, főleg családot, meg gyerekeket, hogyha ilyen veszélyt rejt magában a betegségem, hogy ő egyedül marad a gyerekekkel, és neki egyedül kell felnevelnie őket. De azt mondta, hogy tisztában van vele, és megoldaná. Emellett műtétnél végig itt volt velem, fogta a kezem, és egyszer sem engedte el, még akkor sem, amikor már alig tudott ülni a széken, akkor is csak fogta a kezem, nehogy megijedjek, és felriadjak arra, hogy elveszi. Azt, hogy elintézte azt a napot, hogy végig itt lehessen, hogy mai nap megint végig itt van, hogy fut-rohan, ha bármi kell, ezt köszönöm. Ez sokat jelent.
Igazából, amin gondolkodtam, az a hozzáállás, különböző élethelyzetek megélése, meg párkapcsolatok volt. Persze ez kicsit tömören kavargott a fejemben. Részben saját életemben való szerepük, részben a hozzám közel állók életében jelenleg fontos szerepet játszó mivoltuk miatt.
Sokan vannak úgy vele, hogyha kiszállnak egy kapcsolatból, rögtön keresik a másikat, minden előzmény nélkül beleugranak, még akár akkor is, hogyha ők maguk se gondolják át, és ők maguk is érzik, hogy ebből baj lehet. Mégis sokan megteszik. Annyira vágynak a szeretetre, a viszonzott szeretetre, a nyugalomra, a biztonságra, hogy el is felejtik, hogy ez nem erről szól.
Ha egy kapcsolatnak vége, azt mindenkinek le kell zárnia, „meg kell gyászolnia”, és csak ha túljutott rajta tud teljes, őszinte kapcsolatba kezdeni mással. Szerintem. Persze én is beleestem. Elvesztettem a számomra legfontosabbat, és kétségbeestem, és csak kerestem és kerestem, hogy találjak valakit, aki ő, aki lehetne ő, aki hasonlít, vagy épp nem, csak valakit, aki megfog, aki megtart, mert egyedül nem bírom, és összetörök. Ebbe a hibába minden ember akár épeszű, akár nem, egyszer biztos beleesik. Kívánom, hogy legyen olyan, aki nem tapasztalja meg, mert ez tud fájni. Ha rögtön ugyanazt várjuk, és kihasználnak akkor azért. Ha meg magunkkal hitetjük el, hogy semmi baj, és aztán mi jövünk rá, hogy hoppá, lehet, hogy épp kihasználok valakit, akkor azért.
De vajon mért keressük ennyire a másikat? Nem lehet, hogy rosszul állunk hozzá? Nem lehet, hogy először magunkban kellene megtalálnunk a szeretetet, biztonságot, tartást, és utána már megtalál a szerelem?
Nem szeretem, hogyha szakít egy pár. Nem csak akkor nem, hogyha hozzám közel áll egyik-másik tagja, máskor se. Olyan állatiassá megy át minden. Hirtelen eltűnik a jó, a közös beszélgetések, nevetések, vagy csak a sima bújások. Valahogy minden arról szól, hogy ki, mikor, és miért nem mondott igazat, mért mond most igazat, egyáltalán szakítani akar-e, vagy csak figyelmet akar magának. Változást, újítást, törődést, bármit, ami figyelem, és ahol érezheti, hogy ő is ér valamit. Mert az emberek már csak ilyenek. Önbizalom hiányosak, és kell nekik valaki, aki visszaadja nekik azt a bizalmat, amit más miatt elvesztettek. Persze ez sokszor már az elején rossz alapokra épül, mert az önbizalmat nem magában találja meg, csak abban, amit a másik mond, és ha a másik nem mondja annyiszor, vagy olyan gyakran, rögtön elbizonytalanodik. Ennek meg így nincs értelme. Persze kell a segítség, hogy bízzon az ember magában, de nem úgy, hogyha az ember meg lelép mellőle, akkor ő ezt rögtön el is veszti. A lényeg? Bízz magadban, és utána kezd kapcsolatba, és könyörgöm, a végén ne vádaskodj, és egyszerűen fogadd el, ha szakítani akarsz a szakítást, ha meg nem, akkor küzdj azért az istenverte kapcsolatért.
Különböző élethelyzetek megélése. Ez nagyon vicces, és szorosan kötődik is a hozzáálláshoz, hiszen attól függ, hogy egy adott szituációt mikor hogyan fogadsz.(Leszámítva néhány tényezőt, amik mindig felboríthatnak mindent, ezáltal a hangulatodat is.) Az hogy egy-egy számunkra fontos pillanatot hogy él meg az ember, az kizárólag az adott pillanatnyi elmezavarától, vagy fogalmazzunk kedvesen, az adott pillanatnyi hangulatától függ. Ami persze sokszor akár az alap-hozzáállásától, vagy stílusától lehet teljesen különböző, de akkor valamiért ő mégis azt reagálja. Hozzáálláskérdésben. Vannak az abszolút optimisták, akikre sokszor azt mondanád, hogy drogosok, és meglehet, hogy azok is, de hát ezt ki tudhatná pontosan megmondani. Egy biztos. Ők mindig mosolyognak, idétlenül nevetnek, bár sokszor emögött állnak a legnagyobb problémák, és legnehezebb sorsok.
A normálisan optimistákból is szintén kevés van, nem tudom miért. Valahogy az emberek szeretik, hogyha problémájuk van, hogyha abban kicsit elmélyülhetnek, és rájönnek, hogy akkor többen foglalkoznak velük. Az meg ugye jobb, mint ha alig, vagy már csak a munkatársak érdeklődnek.. Így sokan egy probléma után többet, és többet generálnak maguknak, és akár még arra is rádöbbenhetnek, hogyha nem lát maga körül jót, akkor kevesebb sikkel történik is meg, így több esélye van rá, hogy továbbra is csak rossz történik, ami miatt ugyanúgy foglalkoznak vele, segítenek neki, sajnálják.
De persze ott vannak a helyzetek, amik többnyire minden ember életében kellemes érzéseket keltenek, és később visszagondolva is boldogok vagyunk, vagy legalábbis jó érzésünk van vele kapcsolatban. Ilyen akár egy ballagás, szalagavató, diplomaosztó, első meló megkaparintása, első önálló lakásba költözés, esküvő, és mindezt átélni a gyerekeiddel, unokáiddal.
Örülök neki, hogy nekem is tele van az életem örömteli eseményekkel is, nem csak a nehéz, embert próbáló döntések, és következményei vannak a vállamon teherként, amik szerencsére le is lógnak, és segítenek a cipelésében.
