Egy gondolat, egy porszem

Cukor nélkül a tea is keserű. Hogy mire utal ez? Arra, hogyha nem találod a teádban a cukrot, tegyél bele, és édesebb lesz. Ha az életedben nem találod a jó dolgokat, teremts magad körül, és tedd édesebbé az életedet, olyan egyszerűen mint a teádat. A teát is megiszod cukor nélkül? Akkor mért élnéd az életedet boldogság nélkül?

Naptár

január 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Úgy döntöttem, ráveszem magamat, hogy írjak valamit. Pontosabban, hogy kiírjak magamból valamit, mert lassan már tényleg nem bírom, ahogy ezt a tegnapi-mai két napos náthám is mutatta.

Itt vagyok bent, és sok minden kavarog a fejemben. Olyan dolgok is, aminek nem is kellene, hogy foglalkoztasson, amit el kellene űzni a fejemből, és csak a lényeges dolgokkal foglalkozni. De egyszerűen nem megy. Hétvégén hazamentem, és kicsit belegondoltam, hogy mennyiben volt más az egy hét, amit bent töltöttem a kórházban, mint a két nap, amit otthon.
Hozzá kell tennem, hogy hazaértem, és alig telt el 10 perc, már bőgtem, rosszul voltam, és eljutottam arra a pontra, hogy nem kellett volna hazajönnöm. Persze ezzel tudom, hogy anyut megbántottam, és ha öcsém hallotta volna, lehet, hogy még ő is kiakad. Nem tudom. Minden esetre én ott tartottam.
Aztán belegondoltam, hogy milyen furcsán, de itt a kórházban otthon érzem magam, egy nyugodt, biztos környezetben. Itt mindenki érti, hogy mi van veled. Itt nem egyedül forgolódok este, ha front miatt fáj a lábam. Itt másnak is fáj, és itt más is osztozik ugyanazon a problémán. Nem sokat tudok azokról sem, akikkel együtt vagyok, és akikkel sokat beszélgetek. De egyet tudok. Tudják, hogy mit érzek, ha a közös mosdó miatt nyafogok, vagy ha amiatt, hogy mikor mehetek már végre vízbe.
Persze ettől eltekintve itt is mindenki egyéniség, itt is megvan, akivel nem tudom megértetni magam, aki teljesen máshogy gondolkodik, akit én nem értek meg. De attól ez egy nyugodtabb légkör.
Tudom, hogy lehet egy kórház nyugodtabb légkör, mint az otthonod, vagy, hogy érezhetem magamat jobban itt, mint otthon. De nem érzem. Első nap, amikor itt voltam, nagyon kiborultam, és ez az óta is bennem van. Ha otthon vagyok az mindenféleképpen jobb, mintha itt, de más az, hogyha hazaengednek, vagy ha kimenőt kapok. Ugyanis ha kiszabadulok a kórházból, akkor átgondolnom mindazt, ami történt, amit átéltem. Ha hazaengedtek, ezzel nincs is baj, mérlegelem a dolgokat, azt, amit kell, azt feldolgozom, ha addig nem tettem, és ennyi. Ezzel le is van zárva az egész. De ha csak ideiglenesen vagyok hazaengedve, akkor az után, hogy mindent átgondolok, és sorra veszek, jöhetek vissza megint. Illetve tegyük hozzá, hogy az otthont könnyen megszokom, de visszaszokni a közös WC, fürdőszoba használatára visszaszokni nehezebb. Nem tetszik, és feleslegesnek tartom. Ezért jutottam el odáig, hogy jobb lett volna, ha nem engednek haza. Ezt még mindig így gondolom. Egyszerűbb, hogyha itt vagyok, és csak addig vagyok, ameddig kell, aztán megszabadulok az egésztől, és élvezhetem, a kórházmentes időszakot.  

Persze ez, nem tudom mikor lesz. Holnap jön az a doki, vagy szakember, aki megmondja, mit tudunk kezdeni a lábammal. Remélem, hogy kevéssé fog kiakasztani, amit mond, bár ahhoz át kellene gondolnom azt is, hogy von mi az, ami kiakaszt, és mi az, ami nem. Ezt most nem tudnám megmondani. Ma beszélgettem az egyik bent fekvő sráccal. És bár nem túl vicces, és lehet nem így kellene gondolkodnom, továbbra is ott tartok, hogy egyszerűbb lett volna, hogyha doki levágja mindkettőt, és utána mehetek és élhetem az életemet. Persze továbbra is küzdök, csinálom így is tovább, és nem adom fel. De nehéz, és sokszor vágyom rá, hogy vége legyen, és szabadulhassak.  

Másik téma, ami itt folyton feljön, az a költözés, és az esküvő. Ha nem kérdezték meg 30x, hogy ezt tényleg komolyan gondolom-e, és jól átgondoltam-e, egyszer sem kérdezték meg. Így akaratlanul is újra- és újra átgondoltam az egészet. És igen. Komolyan gondolom. Szeretlek, és össze akarok veled költözni. El akarok költözni, saját lábamra akarok állni, és igen is meg akarom mutatni saját magamnak, hogy képes vagyok vezetni egy háztartást, és megállni a helyemet legalább jó feleségként, és nem sokára anyaként. Tudom, hogy sok energia kell hozzá, és sok áldozatot kell majd hoznom. Hogy nehéz lesz emellett tanulnom, és dolgoznom is. De azt is tudom, hogy meg tudom csinálni. És nem azért, mert én egy csodagyerek vagyok, és mindenre képes vagyok, amit csak mondanak. Hanem mert erős személyiség vagyok, felvértezve nagyon sok energiával, akaraterővel, és kitartással. Tudok küzdeni, és szoktam is, illetve nem vagyok egyedül. És ez nagyon-nagyon fontos dolog.

Itt vagy, segítesz, és segíteni is fogsz, tudom. Örülök neki, hogy velem vagy, hogy számíthatok rád, hogy te is hagyod, hogy én segítsek, hogyha épp neked van szükséged egy kis lökésre, és hogy nem akarsz megváltoztatni, hanem inkább abban segítesz, hogy én ne változtassak magamon, ha nem kell. Köszönöm.

Címkék: költözés döntés kórház tervezés

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egy-porszem.blog.hu/api/trackback/id/tr82293994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása