Az első mondat így hangzott volna : Szeptember 6.-a a nagy nap. De ez így nem igaz. Illetve, nem tudom, mit kellene nagy napnak neveznem. Az első napot, amikor befekszem a kórházba? Akkor igaz. De ha nem, akkor még továbbra is kérdések állnak előttem. A műtét, vagy azt követő nap? Vajon melyik nap lesz meghatározó, kiborító, vagy teljesen nyugodt? Nem tudom. Anyu beszélt az orvossal. Mi bajom van, másik doki mit mondott, mért őt keressük, hogy mindkét lábam, és 18 éves vagyok(leszek 3 hónap múlva). A doki meg ezek után megkérdezte, hogy és én belementem? Nem tudom, mit mondjak. Csak én lepődök meg, és borulok ki azon, hogy mindenki ezt kérdezgeti? Ember, nem tudok járni, csak akkor tudok járni, ha levágják, és protézist kapok. Ő ezt tudja, és igaz, csak így tudok járni. Ennyire gyengék lennének az emberek, hogy sokan inkább tolókocsiban élnek még egy ideig, mint sem beleegyeznének egy amputációba? Vajon ezért kirívó az esetem? Ezért ennyire meglepő, hogy igen, 18 évesen be tudom látni, hogy nincs más lehetőségem, és igen, elfogadom az amputációt? Majd megkérdezem a dokit. 2 hónap alatt csak kerülünk ilyen viszonyba.
