Megkaptam a kérdést, mért nem írtam eddig. Hirtelen csak azt találtam lehetőségnek, hogy nem volt időm rá, és ez így is van. A hétvégémet inkább mással töltöttem, és nem érdekelt igazán, hogy blogot írjak. Megint mindennel hajlandó voltam foglalkozni, csak magammal nem.. Olyan szokásosan Mesisen. :)
Hétfőn meg rosszul voltam ahhoz, hogy írjak. Kicsit unom, és kicsit tegnap ütköztünk egy jégheggyel. De mára sikerült megoldani a helyzetet, lezártuk azokat a részeket, ahova beömlött a víz, és most reméljük, hogy kitartanak eléggé, amíg ki nem kötünk valahol, és nincs idő rendbe hozni, a sérült részeket.
Gondolkodtam, vajon mért vagyok itt. Kell, hogy oka legyen annak, hogy itt vagyok, és annak is, hogy egyelőre csak várok, és nem jön a cipész. Aztán rájöttem valamire, ami már megváltozott. A tolókocsi. Nagyon sokáig elutasítottam. (Persze nagyon sokáig csak könnyítési lehetőségként volt felhozva mindig.) Előző műtétemnél már kellett, és az óta megvan. Sosem szerettem igazán, mindig is terhet jelentett, nem könnyebbnek éreztem tőle magamat, sőt, még csak a közlekedést sem. Ez változott most meg. Részem lett a kocsi. Nyílván nem ülök minden pillanatban benne, de elég sokat. Mikor otthon voltam, anyu azt mondta, hogy a kocsival sosem nyugszom, amúgy képes vagyok egy helyben ülni. De amikor a kocsival össze-vissza gurulok, az csak egyet jelent. Hogy gondolkodok. Kattog az agyam, és könnyebb ezt így kifejeznem. Szóval, ha leülök, se változik semmi, maximum nem látszik rajtam, mikor gondolkodok valamin, és mikor nem.
Itt a kórház mellett van egy jó kis lejtős rész. Petit, meg Esztust is megkértem már, nem egyszer, hogy toljanak fel, és hagy guruljak le. Egyszerre érzem jól magam, és ijesztő is, emellett tényleg azon jár az eszem, hogy vajon én mennyire vagyok most a lejtő aljától. És vajon be van húzva a fék, és biztosan állok, maximum, ha érzek elég erőt magamban, kioldom, és fentebb gurulván, ott fékezem le magam? Vagy igazából nincs lefékezve, csak két kezemmel próbálom tartani a kocsit, ami így igazából igaz, hogy csak alig észrevehetően, de folyamatosan csúszik lentebb, és lentebb? Egyedül vagyok? Egyedül tartom magam? És a többiek? Esztus kocsiját fogom, mert nem működik rajta a fék. Még mindig fogom, pedig ő sokszor játszik azzal, hogy az én fékemet elrontsa. Nem szándékosan. Csak nem tanulta meg, hogy nem játszunk mindennel.
Bence? Az ő kocsija hol van? Van egyáltalán neki is kocsija? Pontosítok. Biztos, hogy van. De vajon, ő is benne ül? Vagy nem meri felvállalni, és inkább lefékezte a kocsit valahol alul, hogy ha csúszik is, és nincs kar, amit behúzhatna, annál lentebb sose essen? Nem lehet, hogy ez a baj? Jössz, sőt előttünk vagy a lejtőn, de nem ülsz a kocsidban. Kérlek. Fogadd el, és ülj bele, amíg nem késő.
És Peti? Ő ott van mellettem. És tart, még akkor is, hogyha sokszor ő tudna haladni. Nélkülem nem megy. Ha meg csúszok lefele, kiszáll, és elkap. Segít visszajönni, és folytatjuk ugyanonnan. Persze van, amikor kicsit ő is távolabb gurul, és akkor meg kell keresnünk egymást. De mindig elkapja egyikünk a másikat. Ez jó.
Szeretnék fentebb, és fentebb kerülni. Ugyanis minél fentebb kerülsz, annál több lehetőséged van. Útban is, és segítségekben is. Szeretnék jobb fékeket. Régebben még rosszabbak voltak. De dolgoztam addig, hogy beletelt egy időbe, de összeszedtem magam. Megkaptam az új fékeket, és már nem tud bárki legurítani. Persze sokszor inkább kitérek mások elől. Nem vagyok csoportban közlekedő. Ha kellek valakinek, úgyis megtalál. Amúgy meg csak felesleges veszélyforrás, hogy hülyéskedik mindenki, és lelöknek, meg játszanak a fékeimmel.
Szereztem dudákat is. Ez azért jó, mert ha csúszok, akkor tudok jelezni, és hamarabb tud bárki segíteni. Persze hogyha felfele megyek, is előre tudok szólni, és akkor tudnak segíteni nekem fentebb jutni. Egy valami problémás. Nagyon idegesítő a dudám hangja. Másoknak, sokaknak biztos az. Vagy mindig rosszkor nyomom meg, és rosszkor dudálok. Sokszor nem válaszolnak, és még az is előfordul, hogy inkább eltűnnek az emberek. Én meg túlzásba tudok esni, ha erről van szó. Mindegy lefele megyek, vagy felfele. Kicsit sose tudok menni. Csak sokat, és gyorsan. Vagy így, vagy sehogy.
Egy baj van. Továbbra is sok dudaszóra megyek én oda. Ezen változtatni kéne. De hát. Senki sem bújhat ki a bőréből. Majd egyszer ide is eljutok.
A lejtő. Sokszor csúszósabb, vagy lehet, hogy épp van valami előtted, és akkor kicsit be kell fékezni, és megvárni, míg pl. a süni átmászik előtted a másik útra. Van, aki mindig, mindenen átgázol. Én nem hiszem, hogy így magasra lehet jutni. Vagy inkább, hogy ott lehet maradni tartósan. Ha belegondolsz, akkor világos. Mindenki, akin átment, ott marad, és nagyon csúszóssá válik a talaj, főleg, hogy miközben csúszik lefele, az eltaposottakon átesik, mint egy-egy bukkanó emlékeztetni fogja mindegyik arra, mit tett.
Ez felesleges, és időpocséklás. Szépen gurulni kell felfele. Ha olyan a gumid, és eső jön, akkor fékezz, és várd, meg míg elvonul, és felszárad a nyoma. Ha a melegben túlfűtött talaj az, ami kikészíti a gumiidat, akkor mindig legyen nálad sok-sok víz, amivel locsolod magad előtt az utat, vagy egyszerűen várj.
Hiszen, senkinek sem kellene sietnie sehova. Várj türelmesen, és lehet, hogy olyan fényesre csiszolt utat kapsz, amin sokkal könnyebben juthatsz fentebb, ha egyszer újra kioldod a fékeidet. Bízz magadban, és a kocsidban, vagy tegyél meg mindent, hogy minél biztosabb, jobban felszerelt kocsid legyen. Vagy ha az kell, menj el szerelőkhöz. Ők is segíthetnek. Megállapítják, mivel van baj, és segítenek, mit kell cserélni, vagy átállítani. Egy a lényeg.
Adj időt magadnak, hogy fentebb juss. Tudod, oda se születik senki. Feljutnod, neked kell.
