Tisztázni akartam a tegnapot, és hogy akkor most mi is van, vagy lesz. Erre sajnos csak most van módon, eddig aludni próbáltam. Mert, hogy megint nem megy rendesen. Szóval a tegnap. Nem lesz amputálás. Még nem. Megpróbáljuk máshogy kezelni, és elérni, hogy begyógyuljon, és hogy bármilyen más segítség nélkül tudjak biztosan járni. Ennek örülök. Csak kicsit nehezen tudtam eljutni idáig. Hiszen az elmúlt egy hónapban el kellett fogadnom, hogy nincs más, csak az amputálás mint lehetőség. Amit megtettem, és meg is nyugodtam. Valahogy azt éreztem, hogy vége. Hogy megnyugodhatok, hogy elmúlt, és most már tervezhetek, és írányíthatom én az életemet. Tudom, időt kell hagynom magamnak, hogy jól legyek, és hogy feldolgozzam magamban azt, ami kiváltotta, vagy kiváltja ezt a betegséget. Csak az a baj, hogy nekem erre ennyi időm volt. Több időt erre nem tudok szánni. Nem fogok megint csak várni és várni. Igaz, ennek könnyen lehet az a vége, hogy megint akkor üt be a baj, amikor nem kellene. De nem fog. Mert ha nekem nincs több időm rá, akkor ő ezt meg fogja érteni, és neki is vége lesz. Nem lehetek saját magam ellensége. Igaz? Akkor meg vége lesz.
Rájöttem valamire. Elkezdtem álmodni megint. Azt a fajta álmokat, mikor ébredés után nem tudom biztosan megmondani, hogy csak álmodtam, vagy valóságban is megtörtént. Ami számomra egy dolgot mutat, hogy megint bizonytalan vagyok. Ezen nem tudom mit, és hogyan tudnék változtatni, hogy megint elmúljon. Biztos, hogy ezen leszek, és tudom, hogy segítségem is lesz, és ez megnyugtat. Mást még nem tudok mondani. Majd eljön annak is az ideje.
