Vége van, én meg újra itt vagyok. Bár annyira el se tűntem. Úgy igazán, a hozzá méltó kiborulós-menekülős énemet elő se adtam. Mindenesetre megint keveset írtam, gondolkodtam, meg úgy egyáltalán nem is igazán csináltam semmit.
Napjaim nagy része azzal telt, hogy aludtam, vagy néztem magam elé. Lefagytam, és sokáig tartott újrabootolni. Igazából ennél jobb ürügyet nem igazán találtam most.
Jól vagyok, és rosszul is. Egyszerre mindkettő, csak kérdés honnan nézzük. Ha azt vesszük alapul, hogy megint magamba zárkóztam egy kicsit, akkor valószínűleg amellett döntene a döntő többség, hogy rosszul vagyok/voltam. De eközben én nem érzem magam rosszul. Nem érzem, hogy bajom lenne, hogy idegesítene valami, vagy egyáltalán foglalkoztatna valami. Persze ez már megint rossz, mert ha nem foglalkoztat semmi, akkor valószínűleg van valami, ami igen is nagyon ott motoszkál a fejemben, csak nem vagyok hajlandó hallgatni rá. Lehet, hogy így is van. Lehet, hogy nem tudok túllépni, és megbarátkozni a helyzettel, vagy egyszerűen csak elfogadni, hogy mindig nem tudhatom mi fog történni velem. Szeretnék értelmes, és igaz választ adni arra, hogyha megkérdezi valaki, hogy hogy vagyok. De sajnos erre most nincs lehetőségem. Érzékeny vagyok. Legalábbis vannak bizonyos témák, amiket nem tudok elviselni jelenleg. De nem bőgök. Márpedig ha rosszul vagyok bőgni szoktam. Szóval még is csak úgy döntök, hogy annyira nem lehetek szarul, mert akkor másképp viselkednék.
Pénteken. Sírtam. Peti vállán, és elég nehezen tudtam megnyugodni. Rosszabb pillanatban sikerült megint elkapni, aminek kapálózás lett a vége, és az, hogy véletlenül felpofoztam. Mit kell tudni rólam? Erőszakos vagyok, ha bántanak, csak úgy tudom megvédeni magamat, hogyha ütök. Ezt érzem belül, de persze ezt nem hagyjuk eluralkodni magamon. Nagyon rég vesztettem el a fejemet, és ütöttem meg valakit, amikor úgy érzem, hogy más fájdalmat okoz nekem. Most megtettem, és megijedtem. Aztán rájöttem, hogy nem tettem meg, mert nem direkt volt, még abban a pillanatban sem, azt se láttam mit csinálok, csak nagy volt a lendület bennem, Peti arca meg rossz helyre került. Így megnyugodtam, hogy nincs baj, és ez nem azt jelenti, hogy mostantól megint mindenkit ütni-verni fogok, mert nem látok más megoldást. De megijedtem, magától attól, amit tettem, és persze attól, hogy ez így marad most már. Mit mondhatnék? Javíthatatlan vagyok.
(Persze lehet, hogy alapból tagadnom kellene, hogy van bennem bármi erőszakosság, és ilyesmi. Viszont, nem hiszem, hogy szégyellnem kellene, vagy ez egy olyan dolog lenne, amit saját magam előtt letagadok. Ameddig az ember tudja irányítani a tulajdonságait, és jókor, jó helyen használni, de a másik oldalon, ahol kárt tennék vele visszafogni, és irányítani, addig nincs baj. Addig nincs semmi olyan tulajdonság, amin bárkinek változtatnia kellene. A lényeg, hogy saját magadat el tudd viselni, és aki neked fontos, az elviseljen. A többi lényegtelen. Vagy nem?)
Elkezdtem németezni. Majd pénteken spanyolozni is. Ha kórházból kijövök, magántanárral fogom a franciát is, illetve vizsgára felkészítés miatt az angolt is. Elvileg ebben az évben indul tibeti tanfolyam. Hogyha indul, azt elkezdem még. És, átállítottam a telefonomat, gmail, illetve facebook oldalamat angol nyelvűre. Élvezem, hogy máshol járok, hogy megint nyelvek vesznek körül, és hogy ezt isssssssssszonyatosan élvezem. Amikor nincs időm, meg energiám (lábam miatt) nyelveket tanulni, sokszor el is felejtem, hogy mennyire jó, és mennyire boldoggá tesz. Sokszor úgy érzem, hogy úristen, már megint hogy felnagyítottam valamit, aztán ha odáig jutok, megint nem fog szinte semmi plusszt adni. De nagyon jó érzés. Amikor más nyelven mondok el egy mondatot, amikor másik nyelvtani szerkezetekkel ismerkedem, és gyakorlom őket. Amikor dialógusokat alakítok ki, egy más nyelven. Imádom, és nagyon sok energiával tölt fel. (Persze nem az órák, mert azok az izgulás miatt, csak kiszívják belőlem az energiát, és ha egész órán hajtottam, akkor óra végére már remegni szoktam.) Élvezem, és ez az, amit nem hiszem, hogy bármikor meg tudnék unni.
Holnap kórház, és nem tudom mi lesz. Szerencsére anyu mellett Peti is ott lesz velem, szóval nagy baj már nem történhet. (Mármint ami a kiakadásaimat illeti.) Bepakoltam, és minden a helyén van. Hogy nekem mennyi keresni valóm lesz ott, és meddig maradok, azt nem tőlem kellene megkérdezni. Minden esetre, én biztos, hogy a mielőbbi szabadulás pártját fogom fogni. Elég volt a kórházból.
