Este megint vagy két órát sikerült csak aludnom. Fájt a lábam nagyon, szép álmaim voltak, de most még a szobatársak is rátettek. Telihold volt, állítólag az is rossz hatással tud lenni. Jobban fájt a lábam, mint szokott, ez tény.
Mindenesetre mikor az egyik beteg mesélte, hogy közel áll a bekattanáshoz, és volt olyan idő, amikor a doki beszámíthatatlannak nyilvánította, én megjegyeztem, hogy lehet könnyebb lett volna nekem is. Meg néha, én is szeretném, hogyha kis időre is, de ne kelljen felfognom a dolgokat.
Mire megkaptam, hogy nekem mi bajom van.. Mert, hogy neki az életet vette el a betegség, mert akkor jött, amikor épp a legaktívabb volt, és legrendezettebb volt az élete. Az, hogy nekem alig jutott valami, mert 10 éves korom óta kórházasdit játszok, és mindig mindent keresztülhúzott a betegség, nagyon sok mindenről kellett lemondanom, és mennyit kellett küzdenem azért, hogy ezek mellett normális maradjak, az mind semmi. Én gyerek vagyok, nekem könnyebben megy az alkalmazkodás mindenhez. Tőlem nem vették el az életemet, nem tudom milyen az, amikor mindent elvesztek. Nem, tényleg nem tudom, mert nem volt mit elvenni, csak a gondtalan életemet. Igen, csak ezt vette el a betegség. Csak azt adta a betegség, hogy évek óta irigylek minden velem egykorút, akit csak az érdekel, hogy épp összeveszett a szüleivel. Csak sportolni, úszni, kirándulni vágyok. Csak önmagamat szeretném ellátni. Csak képesnek szeretném érezni magamat az irányításra, a tervezésre, a megvalósításra. Csak ezt vette el a betegség. Csak egy félelmet adott, hogy mikor lesz vége. Csak egy tehetetlenséget, csak egy értetlenséget adott, hogy mért nem találják a problémát. Igen. Tényleg. Tényleg nincs semmi bajom, és tényleg mit rinyálok, hiszen még megvannak a lábaim. Nekem nem vágták le.
Kicsit kiakadtam? Igen. Megint érzékeny vagyok? Igen. De nem érdekel. Egyszerűen elegem van abból, hogy egész nap sírnak, rínak, és őket kell sajnálni. Utálom, amikor ez megy. Utálom, amikor én, csak mert nem sajnáltatom magam, rögtön problémamentessé válok.
