Megint érdekes blogbejegyzés született tegnap. Nem tudom, mit kellene elmondanom még azzal kapcsolatban. Az események így konkrétan egymás után nem történtek meg, ez nem is erről szólt. Ez az érzésekről szólt, ami most bennem van. Akitől távol vagyok, akihez haza kell járnom folyton, aki itt vagy, és akiket meg majd látok mindig. Aztán végül is össze is szokott jönni, de nem tudom.
Nem tudok most mit tenni. Csak várni, hogy más megoldja, hogy talizni tudjunk. Én most nem tudok menni, nem tudom megoldani. Én itt vagyok, de ha nem, akkor is székhez, kocsihoz vagyok kötve. Ez nem rejt sok lehetőséget magában. Így megint rá vagyok utalva arra, mások hogy osztják be az idejüket, és mikor szakítanak rám időt, mikor hiányzok nekik annyira.
Gondolkodtam, hogy mitől félek leginkább. Rájöttem, hogy nagyon sok minden kiszámítható, vagy várható, így attól, ha félek is felesleges, ezáltal nem is lehet a legnagyobb félelmem.
Magamtól félek a legjobban. Attól, hogy sok vagyok, és ez másoknak sok. Hogy amennyi energiát a kapcsolataimba befektetek, végül is soknak bizonyul, és emiatt szakad meg valakivel egy jó időszak. Próbálkozom, de nem megy. Mindig 150%on pörgök legalább, így nyílván a kapcsolataim is erről szólnak. Nem tudok kevesebbet írni, hívni, beszélni, ott lenni, vagy csak figyelni. Valahogy ez hozzám tartozik. Szóval, akinek sok, akár csak egy kicsit is, az szóljon, és akkor figyelek rá, és megpróbálok kevesebb lenni. Hiszen a kevesebb néha több. Csak találnám meg végre, hogy hogy legyek az.
