Megtörtént, aminek meg kellett. Eljutottam a pszichológusoz is, akinek így első alkalommal minden lényeges, és kevésbé lényeges, de szóba kerülő dolgot sikerült elmesélnem. Persze nem is ezzel volt a probléma. Erre már rég fel voltam készülve, hogyha kell, kellő helyen, és időben el tudjam mondani, anélkül, hogy kiakadnék, bőgnék, vagy a kellőnél jobban megnyílnék. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg tettem. Az se biztos, hogy konkrétan Csabának menne megnyílnom... De megpróbáljuk, és majd igyekszem. Mindenesetre olyan kérdése volt, amit én még nem gondoltam át eddig, akár még ki is derülhet, hogy tényleg jó helyen vagyok, és tényleg lehet segíteni rajtam. Abban maradtunk, hogy én csütörtökön is megyek, aztán megpróbáljuk lezárni a dolgokat, meg megbeszélni későbbiekben egy-egy témát jobban, aztán ha nem megy, akkor még mindig tudok több, vagy magasabb fokú segítséget kérni.
Másik. Nem értem, miért csinálja. Miért szenved, és akad ki állandóan, miért fesztiválozik, és húzza az egészet, ahelyett, hogy rájönne, hogy tud magán segíteni, vagy ha nem tud, mért nem kér segítséget. Nem értem, de nem is fogom soha. Lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat. De szerintem teljesen lényegtelen, hogy mi történik veled, és mi nem. A kérdés csak annyi, hogy te mennyit hagysz elvenni a természetedből, mennyire hagyod, hogy csonkítsanak a lelkeden az események. Küzdesz, és talpra állsz, újra és újra, vagy minden egyes pocsolyában elesel, ami az utadba kerül? Tényleg jobb eljutni arra a pontra, amikor megijednek az emberek, és már tényleg mindenki csak azt mondogatja a hátad mögött, hogy jaj, szegény kislány? Nem lenne egyszerűbb, hagyni, hogy magával sodorjanak az események, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy hamarabb felnősz? Mindenki gyerek akar maradni. De vajon megéri, küzdeni, harcolni azért, hogy nehogy megváltozz, egy kórházasdi alatt pl.? Remélem, sokan nem tudják, miről beszélek. De egy komolyabb egészségügyi probléma ezzel jár. Az ember önkéntelenül arra kezd figyelni, hogy mi jó neki, ami sokszor lemondással, megadással, türelemmel jár. Sokszor igen is rá kell erőltetnünk magunkra azt, hogy máshogy viselkedjünk, és ne váljunk saját magunk ellenségévé. Ha ez megtörténik, valahogy ezzel együtt jön a komolyodás is, a figyelem elsajátítása, és használata, és az, hogy rádöbbensz, mennyi embernek van még baja rajtad kívül, mégse látszik rajta.
Persze lehet, hogy én látom rosszul. Lehet, hogy nem így van, nem komolyodik mindenki, nem érint mindenkit hasonlóan. Lehet, hogy én csinálom rosszul. Nem tudom. Egy valamiben vagyok biztos. Legalább annyi problémánk van kettőnknek. Rajta látszik, rajtam nem. Ő nem kért segítséget, én igen. Ő gyerek akar lenni, és küzd érte, én elfogadtam, hogy most már más gondolatok töltik ki a napjaimat, és igen is komolyabb témákban, helyzetekben is meg kell állnom a helyem.
