Nem kell mindig, mindent elolvasnod. De neked sem. A többiek, akik annyira nem kötődnek hozzám, meg szabadon eldönthetik.
Úszott a tengerben, és lubickolt. Élvezte a vizet, melyik halacska nem élvezi. Imádott fel-le úszkálni, és elnézni, ahogy a többiek teszik ugyanezt. Szerette az életét, nem volt benne sok nehézség. Nem olyanok, amit felfogott volna.
Hirtelen arra úszott megint az a nagy cápa. Együtt vannak, egy csapatban, bár a cápa nem úsznak csapatban, mégis ott volt vele és a másik két hallal. Szerette, mert nem tett olyat, ami miatt ne. De egy ideje nem tudta. Akarta, próbálta, de egyre jobban idegesítette a dolgaival. Nem hagyta békén őt. Mindig üldözte, és játszott vele. Mintha fel akarná falni, de sose tette. Csak kóstolgatta.
Jött felé, és ő megijedt. Menekülni próbált, arrébb, máshogy fordulva, hátha úgy nem veszi észre őt, vagy elmegy mellette. Nem ment. Közeledett, és tudta, hogy nem tud hova menni. Beteg volt, és fájt az uszonya. Nem tudott arrébb menni. Megrémült, és úszni akart. El, el, el. Mindegy hova, mindegy kivel találkozik, csak valahogy el. Szerencsétlennek érezte magát, és utálta magát. Már megint rossz helyen van, már megint rosszat csinált. Ha nem lenne ott, nem jönne felé. Ha a saját helyén maradt volna, kevésbé biztos, hogy arra jár. De a saját helyén nem tudott. Anya azt mondta neki, hogy itt legyen, itt tud kényelmesen lenni, anélkül, hogy sokat kellene mozognia a sebesült uszonyával. Itt maradt. Hitt neki, most még is miatta is volt veszélyben. Ott volt, és nem segített neki senki.
Odaért, és megállt mellette. Hozzáért, és ott volt. Utálta, gyűlölte, és menni akart. Mindegy, csak hagyja békén. Könyörgött, de nem volt kihez. Sírt, és kapálózott. Szabadulni akart. Megkötözve érezte magát, mintha elkapták volna, és horogra akadt volna.
-Nem lesz baj, nem fog fájni. – vicsorogta a cápa, és csinálta tovább, amit elkezdett. Egyre közelebb került, egyre inkább ott volt, és egyre jobban érezte undorító pikkelyeit a sajátjai mellett. Hallotta minden lélegzetvételét, nem tudott elmenekülni, még gondolatokban sem. Ott volt, és nem tudott elúszni. Hirtelen nem kapott levegőt. Mintha nem tudna a víz alatt levegőhöz jutni, hirtelen úgy érezte magát. Közel volt, még közelebb. Ennél már nem tud közelebb lenni. Már csak az van hátra, hogy bekapja és vége legyen. Mert neki akkor ugye vége van. Szembe kellet nézni vele, ez vár rá.
Egy éles hang, egy mentőöv, egy segítség, egy hal, akinek örök hálás lesz. Elterelte a figyelmet, és ő meg arrébb tudott úszni kicsit. Az ijedtség meghozta az erejét, és mindegy mennyire fájt, úszott, úszott és úszott, be egy közeli mélyedésbe, ahol elbújt, amíg a cápa el nem ment. Megszabadult, és vége volt. De akkor mért nem érzett megkönnyebbülést?
