Utálom az egészet. Elegem van. Nem alszok, és már megint a lábam miatt. Nem tudok sehova menni, már megint a lábam miatt. Nem tudok tervezni, melózni, ki hitte volna, igen, megint a lábam miatt.
Szétnyílta seb, és kiszakadtak a varratok. Csak hogy legyen szép a karácsony, és problémamentes, hogy egyszer úgy igazán örülhessek, és azt mondhassam, hogy igen, nincs semmi baj. De nem. Ezt nem lehet. Velem ezt nem. Jah, és a legszebb az egészben? Hogy a kezem is tele van sebekkel. Hiszen ez mért is lenne olyan nagy baj? Nem volt soha semmi bajom a vérhólyagokkal, nem abból indultak ki a sebek a lábamon, és nem abból lettem műtétek, és amputáció. Nem, semmi probléma, teljesen jól vagyok, nem aggódok, hiszen nincs s is miért.
De azért aludni szeretnék. Nem két óra szenvedés után, felkelni, és egyetlen lehetőségként azt választani, hogy fent vagyok, lévén a szememet még csak-csak le tudom hunyni, de az állandó fájdalom egy kicsit sem akar szűnni. Persze a gyógyszeres doboz, mai mostanában többször van kéznél, mint kellene, pont most nincs meg, eltűnt, az altatóimmal, és fájdalomcsillapítóimmal együtt. Nah meg persze a reménysugárral, miszerint alszok valamennyit este.
Leszámítva a ma esti/hajnali kiakadásomat, a karácsony jól telt, kivételesen nem kellett túlélnem, és nem is csak eltelt, mint annyi eddigi. Jó volt, más, új, és szokatlan. Hagyományteremtő, kicsit olyan esetlen, mint minden első közös lépésünk. Mikor meglépünk valamit, de közben félünk, elrontjuk, baj lesz, vagy csak a másik nem örül valaminek. Amikor a lényeg már rég nem ez, hanem az, hogy ezeket a lépéseket együtt tesszük meg.
Viták vannak még, talán maradnak is, de remélem, lassan igazodunk a másikhoz. Egyetlen egy probléma van kettőnkkel, a másik fontosabb, mint saját magunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vonulok el, vagy pl. ha azt mondanám, nem mentem el vita alkalmával a lakásból. De nem jutottam sokáig, és akkor se azért mentem, mert akartam, vagy ott jobb lett volna. Csak úgy éreztem neki nem tesz jót, ha most ott vagyok.
Szeretlek, és nagyon jó veled élni, melletted ébredni, és a karjaid között elaludni. Megnyugtat, hogy itt vagy, hogy tudsz minden apró lényegtelen dologról is, hogy tudod, hogy miket olvasok, hogy mit hogy kérek, vagy mikor mi esik jól. Jó, hogy tudok önmagam lenni melletted, hogy amit eddig szerettem, azt továbbra is tudom csinálni, hogy figyelsz, és hogy itt vagy. Mindennél jobb érzés, hogy a szétköltözés, vagy szakítás már fel sem merül, hogy megnyugodtam, és tudok bízni a kapcsolatunkban. Hogy vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megoldjuk, és hogy igazán nagy problémáink nem lehetnek, amíg tényleg figyelünk a másikra. Köszönöm, hogy vagy nekem.
