Feleltem, meg volt a vizit is, itt van már a reggeli, én viszont továbbra is csak nézek magam elé. Nem tudom, mit álmodtam. Fura volt, és kiborított, de még ha fegyvert fognának, a fejemhez se tudnék rájönni, hogy ki szerepelt benne, miről szólt, vagy egyáltalán mihez tudnám kötni. Azóta csak ülök, és nézek magam elé. Vagy látszólag jól elvagyok, és telefonálok, vagy laptopozok. De igazából csak nézek.
Pedig nem kellene, hogy ennyire magával ragadjon az érzés, az, ami nem akar elmúlni. Nem kellene, de még is megteszi, hiszen én ilyen vagyok. Mindig is az érzelmeim, érzéseim irányítottak, és talán ez az egyetlen dolog, ami nem is fog változni soha. Ha valamit szeretek, és tetszik, csinálom. Ha nem, akkor elérem, hogy ne kelljen csinálnom. Mert ha nincs kedvem hozzá, akkor a kivitelezése is elmarad a tőlem megszokottól. És inkább mondunk le egy-egy feladatról, mintsem arról, hogy a végeredmény 200 %os legyen. Vagy akár több, ki tudja.
Minden bejegyzésem után azt kapom, hogy mennyire őszinte vagyok, és azt, aki legeleje óta olvassa a blogot, azt is újra és újra meglepem ezzel. Ezen nem tudom, mi van, amin annyira meg kell lepődni. Persze, sokan nem azért írnak, hogy leírják, amit éreznek, vagy sokan aszerint írnak, hogy ki olvassa őket. De az nem hiszem, hogy megoldás. Van olyan, akit akár sokszor akaratlanul is megbántok, azzal, amit írok, vagy azzal, amiről írok. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szoktam elgondolkodni azon, hogy kitegyem-e azt a bejegyzést, vagy sem. De végül mindig kiteszem. És miért? Mert ez vagyok én. Ez foglalkoztat, és ez van bennem. És hogyha más kíváncsi erre, akkor az egész érdekelje, és tudjon az egészről, ne csak a szép, és nyugodt dolgokról. Illetve ha nem akarja, nem kell mindent elolvasnia. Megmaradhat abban az illúzióban, hogy annyira nincs baj, és azok a bejegyzések, amik bántják, nem is léteznek, és nem befolyásolják a napjaimat. Ezt is megteheti, hiszen mindenki maga dönt arról, mennyit, és milyen mértékben akar tudni rólam, ismerni engem. Egy valami biztos. Ha bejegyzést írok, úgy sose ülök neki, hogy közben azt latolgatom, kit hogyan fog érinteni. Illetve h így állok neki, akkor azokat a bejegyzéseket ki se teszem, csak a végén nyomok egy delete-et, és vége is. Úgy nem hiszem, hogy van értelme írni, hogyha nem vagy teljesen őszinte. De ehhez persze az kell, hogy saját magadat, és az összes gondolatodat is, úgy ahogy van, elfogadd. Ami nem jelenti azt, hogy úgy kell érezned, hogy minden jó, és minden rendben van. Nekem is van egy-két tulajdonságom, a mit szeretnék elhagyni, és egy-lét gondolat, amiktől sokszor megszabadulnék. De attól elfogadtam, hogy ezek velem együtt járnak, és legalább nekem el kell fogadnom. Más különben, hogy várhatnám el egy másik féltől, hogy úgy fogadjon el, ahogy, és olyannak amilyen vagyok. ?
