Fekszik a földön, és összehúzva magát várja, hogy valaki hozzá jöjjön. Megint rosszat csinált, megint nem figyelt. Fájdalmat okozott, és pont annak, akit a legintenzívebben szeret. Aki ott van, de ha nem, akkor is maga mellett érez. Aki szintén bármi tesz is, bármennyire is okozna fájdalmat, nem tud, mert ha megjelenik, és karjaiba zárja, még ha rázkódik is a zokogástól, és annyira kiborul, még is képes megnyugodni. Ők elfelejtenek mindent a másiknak, és még is pont őt bántotta meg.
Körbenézett a szobában, hátha látja nyílni az egyik ajtót, de senki se jött. Egyedül volt, és nem tudta meddig lesz ez még így. Kis szobában volt. Kényelmesen csak 5en-6an fértek el benne. Legalábbis neki ez volt a maximum. Ha többen voltak a szobában rosszul volt, és úgy érezte neki már nem jut levegő. Félt, és megijedt a helyzettől. És csak akkor nyugodott meg, hogyha bejött az egyik testőre.
A szoba falai a hangulatától függtek. Most épp fehérek voltak. Vakított a fehérség, az üresség, a hiánya. Hogy pontosan minek, azt ő se tudta megfogalmazni. Nem tetszett neki a fehér fal, mégse tudott mit tenni. Tudta, hogy a fal színét csak akkor tudja megváltoztatni, ha a lelke mélyén más érzések kelnek életre, és hogy csak akkor lesz valami élénk, vagy megnyugtató színű fala, ha megnyugodott, és jobban érzi magát.
Most csak feküdt a földön, és nyugalmat akart. Hallgatta a csendet, nézte a csukott ajtókat, és remélte az nyílik ki leghamarabb, ahonnan Ő jön ki. Vele szemben egy nagy, régi ajtó állt. Nem szerette, és azokat sem, akik onnan jöttek. Mostanában ritkábban jött bárki, sikerült eltorlaszolnia az ajtót valamennyire. Remélte, hogy eltart még egy ideig, míg onnan bárki bejöhet hozzá. Gonoszak, és csúnyák voltak, akik ott jöttek be. Bántották, és nevettek rajta. Nagyon félt, így mindig szemben volt az ajtóval, hogy senki ne tudja meglepni onnan.
Nyílt az egyik oldalt lévő ajtó, és belépett rajta valaki. Segíteni akart, érdeklődött, de őt is megbántotta. Nem direkt, nem szándékosan. Azt hitte, lehet őszinte, elmondhatja, amit érez, hogy képtelen kimenni a szobából. Hogy most képtelen máshol lenni, és olyan helyen, ami nem az övé. Hogy fáradt, és rosszul van. Nem akarta, még is sikerült mást is kiakasztania. Megijedt magától, és hirtelen értelmét vesztette az egész. Nem tudta mit csináljon, és mit nem. Őszinte volt, és így is megbántotta azt, aki nagyon fontos volt neki. Egyszerűen nem értette magát. Ennyire figyelmetlen lenne, hogy mindig kárt okoz? Ennyire más ő, mint a többiek? Nagy bumszli kezeivel megpróbálta letörölni a könnyeit, de nem ment. Ideges lett, csapkodott, de semmit sem ért el vele. Mikor lenyugodott, végignézett kezein, és azon gondolkodott, vajon ők-e a hibásak. Sok mindent ezért rontott el. A nagy kezeivel nem tudott megcsinálni dolgokat. Sok minden egyszerűen túl kicsi volt, és a kezével összeroppantotta a babát, ha meg akarta fogni, és játszani szeretett volna vele, vagy csak rátenyerelt valamire, és az apró darabjaira tört szét.
Szerette volna rendbehozni, amit elrontott, megbeszélni a problémákat azokkal, akiket megbántott. De nem tudta. Őszintén szólva, nem is igazán merte. Félt, hogy csak még nagyobb kárt okoz. Még jobban megbántja őket, vagy még messzebbre üldözi őket. Nagyon szerette őket, és nem akarta, hogy kiakadjanak. Sírt, sírt, és sírt. Abba akarta hagyni. Nem akart ilyen gyenge, és érzékeny lenni. De most az volt. Újra a padlón volt, és nem tudott fentebb mászni. Egyszerűen képtelen volt. Ha egyet fentebb lép, újra leeshet. Azt meg ugyan ki akarná?
Nézte az ajtót, ahol előbb az egyik testőre kiment, akit megbántott. Utána akart menni, de ő megelőzte. Visszajött hozzá. Nem haragudott, és minden rendben volt. Legalábbis úgy látszott. Más meg most nem is volt fontos.
Már csak Vele akarta rendezni a dolgokat. Beszélni vele, és megnyugodni. Azt mondta nincs baj, és nem haragszik, ő mégis félt, hogy igen. Nagyon hiányzott, hogy ott legyen, és megnyugtassa.
